Írtam egy történetet, Idegenek címmel.

Egy regényt.

Most, majdnem egy évvel a regény megjelenése után kaptam egy e-mailt egy tekintélyes lapszerkesztőtől, egyébként Karácsony előtti este kaptam, december 23-án, késő este, szóval, jött nekem egy e-mail, egy dühödt e-mail, benne a vád, hogy a regényem utánzás.

Olvasta ugyanis Agota Kristofról szóló, nem olyan régen megjelent tanulmányomat, és ebből a tanulmányból azt állapította meg, hogy Agota Kristof utánzója vagyok.

Ha valaki regényt ír, akkor ne írjon tanulmányt. Mindenki maradjon az kaptafánál.

Egyébként ez a lapszerkesztő maga is regényíró. Tehát ő se maradt a kaptafánál.

Tekintélyelvű világunkban könnyen mondja azt az ember, hogy igaza van, hiszen pozíciója van ennek a szerkesztőnek, és a pozíció, mint tudjuk, "bölcsességet" ad.

Egy pillanatra megrendültem.

Persze.

De csak egy pillanatra.

Mert azt gondolom, hogy a történet, amit leírok, 240 nyomtatott oldalon, az egyszeri és megismételhetetlen. A történetet én hozom létre, én mesélem el. A történet egyszeri, megismételhetetlen, leutánozhatatlan.

240 oldalon él a történetem hőse. Annának hívják. Így hívja mindenki. Nem ez az igazi neve, az igazi nevét nem ismerjük. 240 oldalon él, mozog, lélegzik, teszi a dolgát. Él, ember alatti szinten. A szabadsággal ismerkedik egy pince mélyén, egy pincéből vezető több kilométeres alagútrendszerben patkányok között ismerkedik azzal, amit szabadságnak is nevezhetünk. Ha van ilyen, hogy szabadság.

Közben mindenféle borzalom történik vele. Leginkább történnek vele a dolgok, nem annyira ő cselekszik, ő inkább csak menekül.

Ez egy egyszeri történet.

Megismerkedik a Sovány Lánnyal, a Zongoristával, egy merényletben elveszti az anyját.

A története az övé.

Én mesélem el.

Rövid, szaggatott mondatokban mesélem, mert a történet csak így elmesélhető.

Így mesélhető el, a számomra.

Meglehetősen egyszerű nyelven.

Ez az egyszerű nyelv, ez Agota Kristofnak is jellemzője. Így ír Az analfabéta című művében is, többek között.

De ezen a nyelven írta Camus is a regényeit, így beszél Kafka is A fegyencgyarmaton című novellában.

Vagy Hemingway is így mesél néhány novellájában.

És lehet még példákat hozni. Sokat. Gondolom, többet annál, mint ahányat én ismerek.

A történet, a "mese" viszont egyszeri, ez megkülönböztet. Ahogy egyszeri a tornaterem, ahova a terroristák bevitték a gyerekeket, ahogy egyszeri a pisiivás, mint a szomjúság elleni küzdelem végső eszköze, és ahogy egyszeri maga a város, Beszlan, ahol gyerekek haltak meg egy iskolai tanévnyitón, gyerekek százai, és itt a szó, hogy "értelmetlenül", közhelyes, elcsépelt, dühítően semmitmondó.

A regényem erről szól. Erről beszél. Ha ezt a történetet elmesélte valaki már előttem, fejet hajtok.

De csak akkor.

Csakhogy: nem mesélte el senki. Ezt én meséltem el. 240 oldalon. És 240 oldal egyszeri, megismételhetetlen és leutánozhatatlan.